Ki volt Kaszap István Kollégiumunk névadója?
1916. március 25-én, Székesfehérváron született vallásos családban. Gyermekkor után bámulatosan akaraterő és törekvés jellemezte a ciszterci diákot, színjeles tanulóvá küzdötte fel magát. Kitűnő tornász és 17 évesen a Dunántúl ifjúsági tornászbajnoka volt. Cserkész, hűséges kongreganista /Mária Kongregáció – lelkiségi csoport tagja/. Társai példaképüknek tartották, egyenes jelleméért és nemes elveiért szerették és tisztelték.
Kaszap István pap, szerzetes akart lenni. Érettségi után Jézus Társaságába /Jezsuita Rend/ jelentkezett. Szerzetesi életét a Manrézában, a jezsuiták lelkigyakorlatos és formációs házában kezdi meg. Életét áthatotta a testvéri szeretet és mély alázatosság. Jézus Krisztus volt az eszményképe, a napi áldozás volt életének energiaforrása. Életét mások szolgálatára akarta szentelni.
Nemsokára gyulladásos, kiütésekkel és nagy fájdalmakkal járó betegség tört ki rajta, mellyel szemben az akkori orvostudomány tehetetlennek bizonyult. A nehéz operációk, a fájdalmas kezelések szenvedéseit szótlanul viselte. A testi fájdalom mellett súlyos lelki, pszichikai megpróbáltatásokban is része volt.
Lelki végrendeletében mindenről lemondott a bűnösökért. A legsúlyosabb fájdalmak közt is naponta Te Deum-ot /hálaadás/ mondott. Így fejezte ki szenvedésének értelmét: "Szeretettel, szenvedéssel szolgálni a szeretet Székhelyét, Jézus Szentséges Szívét". /Részévé lenni a megváltó szenvedésnek/.
1935. december 17-én, csendesen elhunyt. Halálos ágyán, felmetszett gégével szólni sem tudott, de élete utolsó perceiben ezeket a szavakat írta fel egy kis lapra végső üzenetként: "Ne sírjatok, mennyei születésnap ez".
Halála után sokak számára jelentett inspirációt életpéldája. Sokakat segített példája az elköteleződésben. A háborús években sok ezer ember számára jelentett segítséget Kaszap István nagyszerű példája a legnehezebb helyzetekben, fogságban, üldöztetésben.